Első kísérletként nyár közepén főtt nálunk levendulaszörp (jövőre is lesz Tihanyban szedd magad, minden levendula rajongónak melegen ajánlott program), aminek nagy sikere volt. A mentás elhatározás is körülbelül ekkor született, de sokáig nem tudtam összeszervezni az elkészítését, nem mintha olyan hű de nagy bonyodalmat jelentett volna egyébként. Az utolsó lökést a kivitelezést illetően az adta, amikor a tikkasztó hőségben, Nagyvázsonyban volt szerencsém egy Zsusska-féle változatot kipróbálni, ami nem okozott csalódást, sőt. Adott pillanatban nem is tudtam volna üdítőbbet elképzelni annál a hideg, szódával és jó sok citrommal turbózott hűsítőnél.
A mentának megvan az a jó (gondolom, ezzel azért sokan vitába szállnának) tulajdonsága, hogy a kertben magára hagyva jól elburjánzik. Kedvesem szüleinél is ez történt szerencsére, úgyhogy egy jól megtermett bokrot ritkítottam meg a tervhez, ami után kisebb ölnyi csokorral állítottam haza. Ezt ketté szedtem és két hat literes fazékban hideg vízbe áztatva a hűtőben pihentettem egy éjszakát.
Másnap elosztva egy csomag citromsavat szórtam a cuccra, aztán felfőztem, csak úgy levelestől. Forrás után még legalább tíz percig hagytam a tűzön (itt azért finoman fogalmazva nem volt még túl bizalomgerjesztő az illata), aztán levettem, kihalásztam a szétfőtt zöldeket, beleöntöttem az összes lakásban fellelhető cukrot (ami nem volt összesen két kiló, fehér és barna keveréke) és addig főztem, amíg picit szirupos nem lett az állaga.
A kész szörpöt, ami a nádcukortól szép aranybarna árnyalatot kapott, tisztára mosott üvegekbe töltöttem, lezártam, és száraz dunsztban hagytam kihűlni.
Lime-mal, meg jéggel bolondítva jó kis alkoholmentes mojito gyártható belőle (hogy felnőtt társáról már ne is beszéljünk), de szerintem mehet forró csokiba, sütibe, karácsonyi bonbonba. Például.